/HyeMi/
Nem tudom, mi vitt rá, hogy igent mondjak. Talán az, bármit is mondok, addig fogja a meggyőző dumáját nyomni, amíg bele nem egyezek. Hiszen elméletileg ez nem változtat a kapcsolatunkon, tényleg imádom őt, bár az agyamra megy, hogy olykor még élni sem hagy. Röhej, de annyira rettegett ettől az ugrástól, pedig annyira jó érzés, amikor zuhansz a semmibe, és közben érzed, hogy minden kis sejtedet átjárja az adrenalin. Vettem egy mély levegőt, mielőtt leértem volna, a lenyugvó nap lágy fénye még mindig láthatóvá tette a víz határát, tudtam, mikor kell a becsapódásra felkészülni. Egészen addig fogtam a fiú kezét, amíg bele nem csobbantunk a vízbe. Amint felbukkantam, kifújtam magam, és annyira jól érzetem magam a bőrömben, hogy képes lettem volna akár a maratont is lefutni... Tae, persze dühösen méregetett, amikor csapzott fejjel kibújt a habok alól, de az arckifejezésén csak nevetni tudtam.
– Te eszement nőszemély! – morgolódott.
– Még egy kör? – néztem rá ártatlanul.
– Megmondjam, miből kellene még egy kör? – úszott közelebb hozzám, hogy eme kérdését éppen a fülembe suttogva tehesse meg.
– Van egy sejtésem – vágtam vissza, majd a part irányába úsztam. – Mivel nem jöttél át, amikor kértem magammal hoztam egy-két dolgot, és bár azt mondták, legyünk tekintettel másokra, majd igyekszem csendben lenni.
– Tényleg sajnálom, és mire készülsz? – lesett rám gyanakodva, de csak kacéran rámosolyogtam.
– Menj és vegyél egy zuhanyt, aztán majd meglátod.
– Nem vagyok még eléggé vizes? – vonta fel a szemöldökét.
– Vizes vagy, nem tiszta és bacimentes – közöltem vele kuncogva.
– Nem tudom, mire készülsz, de kíváncsian várom – mondta zárásképpen, majd nyomott egy puszit az ajkaimra, és sietősre vette a tempót.
Életemben nem volt rajtam még efféle felszerelés, de amikor végre bejuthattam a fürdőbe, magamra vettem azt a meseszép fekete csipkecsodát, mely inkább egy szuper szexi, felettébb rövid hálóruhára hasonlított, és teljesen áttetsző volt, szaténpántokkal, kimondottan úgy néztem ki, mintha egy sztriptíz táncosnőket foglalkoztató helyről szalajtottak volna. Éppen csak egy falatnyi alsóneműt viseltem, olyan volt mintha semmi sem lett volna rajtam, és az a szintén fekete csipkeszegélyű combfix is csak segített abban, hogy inkább egy feslett erkölcsű nőhöz hasonlítsak, nem magamhoz. Elég sok mindenre vevő voltam, és ebben a felszerelésben tökéletes lettem volna a céda megjátszásához, sőt olyan szerepet is magamra vehettem, amit a fiú csak akart volna, de éreztem, hogy ha önmagam vagyok, akkor már tökéletesen megfelelek a célra. Még felvettem egy fekete tűsarkú lakkcipőt is, csak a tökéletesség kedvéért, és amint úgy véltem, éppen a célnak megfelelően festek, magamra kaptam az egyik köntöst, hogy ne látszódjon belőlem semmi sem. Először gyorsan körbenéztem, nehogy valaki rajta kapjon a galád tervemen, és éppen csak pár lépés választott el az ajtótól, amikor egy cinikus hang megszólalt a hátam mögött.
– Nem akarsz megszabadulni attól a köntöstől? – faggatott YoonGi perverz vigyorral a képén.
– A te kedvedért nem! – vágtam rá határozottan.
– Csak tudod, mondták, a falak nem hangszigeteltek.
– Majd csendes leszek, és visszafogom magam – figyelmeztettem, majd sebesen benyitottam a Tae-vel közös szobánkba.
Még a hátamat is az ajtónak támasztottam úgy fújtam ki magam, és döbbenten vettem észre, hogy a fiú egy szál alsónadrágban üldögél az ágy szélén, s rám várakozik.
– Na, mutasd, mit rejtegetsz! – adta ki az utasítást határozottan, fel sem kelve az ágyról.
– Te fogsz dirigálni? – vontam fel a szemöldököm. – Bár szeretem, ha határozott vagy.
– Tartozol nekem – tudósított a magasban tett akciómra utalva. – Úgyhogy gyerünk!
– És meg fogsz büntetni? – kérdeztem megjátszva a tudatlant, miközben éreztem, hogy már csak az érintésének gondolatától elönti a testemet a forróság, és a megmagyarázhatatlan vágy.
– Igen, elfenekellek, mert megérdemled! – hangzott a válasza, mire lassan megszabadultam attól a köntöstől, így láthatta, miként festek abban a szuper szexi szettben. – Nos?
– Nem rossz – közölte visszafogottan, majd nyelt egy hatalmasat. Tudtam, hogy a legtöbb pasi szörnyen képes egy ilyen cucctól beindulni, reméltem rá is hatással lesz. Persze nem volt semmire sem szükségem, hogy az ő érdeklődését fenntartsam, csupán a meztelen valóságomra, de most többet akartam, valami egészen különlegeset. – Csak ez nem te vagy!
Közelebb léptem hozzá, óvatosan a magas sarkakon lavírozva, és alig fél méterre álltam meg előtte.
– És mi van, ha én más akarok lenni, nem éppen önmagam? – vetettem ellen, miközben dühösen csípőmre tettem az ökölbe szorított kezeimet.
– Mert én téged szeretlek, nem azt a kurvát, amit éppen játszol – felelte gonoszan, majd lassan felállt, és azonnal támadást indított ellenem.
Éreztem a forró lélegzetét a nyakamon, majd amikor belecsókolt, és finoman a bőrömbe nyomta a fogait, éreztem, hogy a hideg is végigfut a hátamon, és annyira akartam őt, függetlenül a cuccoktól. Ha pucér lettem volna, akkor is ugyanannyira vágytam rá, és az érintéseire, ahogy most. A derekamnál fogva húzott közelebb magához, alig öt centi választott el az ajkaitól, annyira meg akartam csókolni, de helyette csupán elkapta az alsó ajkamat a fogával. Beleborzongtam, és többet akartam, sokkal többet, bár húzta az agyamat, ami miatt kezdtem a kikészülni.
– Vetkőzz! – mondta végül, amint elengedett, és kényelmesen visszatette magát az ágy szélére.
– Hogy mondod? – néztem rá értetlenül.
– Ugye nem gondoltad, hogy ebben a hacukában fogunk bármit is csinálni – nevetett fel kissé gúnyosan.
– De én így gondoltam! – vágtam rá keményen.
– Vetkőzz! – ismételte meg magát. – Vagy azt akarod, hogy én vetkőztesselek?
– Igen, azt! – mondtam némi sértődöttséggel a hangomban, de amikor megindult az irányomba, egy cseppet megilletődve néztem rá.
A hátam mögött állt meg, és a kezeivel a hátamnál babrált. Meglepő ügyességgel kapcsolta ki a piciny kapcsokat, majd a pántokat is lejjebb seperte a vállamon, így az a csipkecsoda egyenesen a földön landolt. Nem mintha zavarban lettem volna, ám amikor éppen azt a falatnyi alsótól szabadított meg, szakszerűen, mintha egész életében erre gyakorolt volna, teljesen kétségbe estem.
– Tudod, lehet, ez még sem kellene itt – szóltam rá, hogy álljon le, a többi darab marad, bár nem volt rajtam semmi, egy combfixen és egy magas sarkún kívül. – Hiszen rengeteg időnk lesz, akár erre is, akár csak szeretni egymást...
– Nem érdekel, hogy mi lesz velünk öt perc múlva – suttogta a fülembe, de most meglepően mély basszusa volt, sejtelmes hangszíne, amitől még libabőrös is lettem. – Nem érdekel, mi lesz velünk egy óra múlva, hetekkel, hónapokkal, sőt nem érdekel mi lesz évekkel később, engem nem érdekel semmi, és szeretni akarlak, itt és most, ebben a pillanatban.
Nem tudom, mi vitt rá, hogy igent mondjak. Talán az, bármit is mondok, addig fogja a meggyőző dumáját nyomni, amíg bele nem egyezek. Hiszen elméletileg ez nem változtat a kapcsolatunkon, tényleg imádom őt, bár az agyamra megy, hogy olykor még élni sem hagy. Röhej, de annyira rettegett ettől az ugrástól, pedig annyira jó érzés, amikor zuhansz a semmibe, és közben érzed, hogy minden kis sejtedet átjárja az adrenalin. Vettem egy mély levegőt, mielőtt leértem volna, a lenyugvó nap lágy fénye még mindig láthatóvá tette a víz határát, tudtam, mikor kell a becsapódásra felkészülni. Egészen addig fogtam a fiú kezét, amíg bele nem csobbantunk a vízbe. Amint felbukkantam, kifújtam magam, és annyira jól érzetem magam a bőrömben, hogy képes lettem volna akár a maratont is lefutni... Tae, persze dühösen méregetett, amikor csapzott fejjel kibújt a habok alól, de az arckifejezésén csak nevetni tudtam.
– Te eszement nőszemély! – morgolódott.
– Még egy kör? – néztem rá ártatlanul.
– Megmondjam, miből kellene még egy kör? – úszott közelebb hozzám, hogy eme kérdését éppen a fülembe suttogva tehesse meg.
– Van egy sejtésem – vágtam vissza, majd a part irányába úsztam. – Mivel nem jöttél át, amikor kértem magammal hoztam egy-két dolgot, és bár azt mondták, legyünk tekintettel másokra, majd igyekszem csendben lenni.
– Tényleg sajnálom, és mire készülsz? – lesett rám gyanakodva, de csak kacéran rámosolyogtam.
– Menj és vegyél egy zuhanyt, aztán majd meglátod.
– Nem vagyok még eléggé vizes? – vonta fel a szemöldökét.
– Vizes vagy, nem tiszta és bacimentes – közöltem vele kuncogva.
– Nem tudom, mire készülsz, de kíváncsian várom – mondta zárásképpen, majd nyomott egy puszit az ajkaimra, és sietősre vette a tempót.
Életemben nem volt rajtam még efféle felszerelés, de amikor végre bejuthattam a fürdőbe, magamra vettem azt a meseszép fekete csipkecsodát, mely inkább egy szuper szexi, felettébb rövid hálóruhára hasonlított, és teljesen áttetsző volt, szaténpántokkal, kimondottan úgy néztem ki, mintha egy sztriptíz táncosnőket foglalkoztató helyről szalajtottak volna. Éppen csak egy falatnyi alsóneműt viseltem, olyan volt mintha semmi sem lett volna rajtam, és az a szintén fekete csipkeszegélyű combfix is csak segített abban, hogy inkább egy feslett erkölcsű nőhöz hasonlítsak, nem magamhoz. Elég sok mindenre vevő voltam, és ebben a felszerelésben tökéletes lettem volna a céda megjátszásához, sőt olyan szerepet is magamra vehettem, amit a fiú csak akart volna, de éreztem, hogy ha önmagam vagyok, akkor már tökéletesen megfelelek a célra. Még felvettem egy fekete tűsarkú lakkcipőt is, csak a tökéletesség kedvéért, és amint úgy véltem, éppen a célnak megfelelően festek, magamra kaptam az egyik köntöst, hogy ne látszódjon belőlem semmi sem. Először gyorsan körbenéztem, nehogy valaki rajta kapjon a galád tervemen, és éppen csak pár lépés választott el az ajtótól, amikor egy cinikus hang megszólalt a hátam mögött.
– Nem akarsz megszabadulni attól a köntöstől? – faggatott YoonGi perverz vigyorral a képén.
– A te kedvedért nem! – vágtam rá határozottan.
– Csak tudod, mondták, a falak nem hangszigeteltek.
– Majd csendes leszek, és visszafogom magam – figyelmeztettem, majd sebesen benyitottam a Tae-vel közös szobánkba.
Még a hátamat is az ajtónak támasztottam úgy fújtam ki magam, és döbbenten vettem észre, hogy a fiú egy szál alsónadrágban üldögél az ágy szélén, s rám várakozik.
– Na, mutasd, mit rejtegetsz! – adta ki az utasítást határozottan, fel sem kelve az ágyról.
– Te fogsz dirigálni? – vontam fel a szemöldököm. – Bár szeretem, ha határozott vagy.
– Tartozol nekem – tudósított a magasban tett akciómra utalva. – Úgyhogy gyerünk!
– És meg fogsz büntetni? – kérdeztem megjátszva a tudatlant, miközben éreztem, hogy már csak az érintésének gondolatától elönti a testemet a forróság, és a megmagyarázhatatlan vágy.
– Igen, elfenekellek, mert megérdemled! – hangzott a válasza, mire lassan megszabadultam attól a köntöstől, így láthatta, miként festek abban a szuper szexi szettben. – Nos?
– Nem rossz – közölte visszafogottan, majd nyelt egy hatalmasat. Tudtam, hogy a legtöbb pasi szörnyen képes egy ilyen cucctól beindulni, reméltem rá is hatással lesz. Persze nem volt semmire sem szükségem, hogy az ő érdeklődését fenntartsam, csupán a meztelen valóságomra, de most többet akartam, valami egészen különlegeset. – Csak ez nem te vagy!
Közelebb léptem hozzá, óvatosan a magas sarkakon lavírozva, és alig fél méterre álltam meg előtte.
– És mi van, ha én más akarok lenni, nem éppen önmagam? – vetettem ellen, miközben dühösen csípőmre tettem az ökölbe szorított kezeimet.
– Mert én téged szeretlek, nem azt a kurvát, amit éppen játszol – felelte gonoszan, majd lassan felállt, és azonnal támadást indított ellenem.
Éreztem a forró lélegzetét a nyakamon, majd amikor belecsókolt, és finoman a bőrömbe nyomta a fogait, éreztem, hogy a hideg is végigfut a hátamon, és annyira akartam őt, függetlenül a cuccoktól. Ha pucér lettem volna, akkor is ugyanannyira vágytam rá, és az érintéseire, ahogy most. A derekamnál fogva húzott közelebb magához, alig öt centi választott el az ajkaitól, annyira meg akartam csókolni, de helyette csupán elkapta az alsó ajkamat a fogával. Beleborzongtam, és többet akartam, sokkal többet, bár húzta az agyamat, ami miatt kezdtem a kikészülni.
– Vetkőzz! – mondta végül, amint elengedett, és kényelmesen visszatette magát az ágy szélére.
– Hogy mondod? – néztem rá értetlenül.
– Ugye nem gondoltad, hogy ebben a hacukában fogunk bármit is csinálni – nevetett fel kissé gúnyosan.
– De én így gondoltam! – vágtam rá keményen.
– Vetkőzz! – ismételte meg magát. – Vagy azt akarod, hogy én vetkőztesselek?
– Igen, azt! – mondtam némi sértődöttséggel a hangomban, de amikor megindult az irányomba, egy cseppet megilletődve néztem rá.
A hátam mögött állt meg, és a kezeivel a hátamnál babrált. Meglepő ügyességgel kapcsolta ki a piciny kapcsokat, majd a pántokat is lejjebb seperte a vállamon, így az a csipkecsoda egyenesen a földön landolt. Nem mintha zavarban lettem volna, ám amikor éppen azt a falatnyi alsótól szabadított meg, szakszerűen, mintha egész életében erre gyakorolt volna, teljesen kétségbe estem.
– Tudod, lehet, ez még sem kellene itt – szóltam rá, hogy álljon le, a többi darab marad, bár nem volt rajtam semmi, egy combfixen és egy magas sarkún kívül. – Hiszen rengeteg időnk lesz, akár erre is, akár csak szeretni egymást...
– Nem érdekel, hogy mi lesz velünk öt perc múlva – suttogta a fülembe, de most meglepően mély basszusa volt, sejtelmes hangszíne, amitől még libabőrös is lettem. – Nem érdekel, mi lesz velünk egy óra múlva, hetekkel, hónapokkal, sőt nem érdekel mi lesz évekkel később, engem nem érdekel semmi, és szeretni akarlak, itt és most, ebben a pillanatban.
Elengedte a kezeimet, bár még azt sem hagyta, hogy a fal mellől ellépjek, a vállára kapott, sebesen az ágyra hajított, és kegyetlen hévvel csapott le a csókjaival, először az ajkaimra, majd egyre lejjebb haladva. Tehetetlennek éreztem magam, és végig szerettem volna a hátán simítani, de megint a fejem mellé nyomta a kezeimet.
– Nem érhetsz hozzám! – szidott meg rekedtes hangon, annyi érzelmet fojtott el magában, láttam rajta, hogy alig bírja magát visszafogni, még ennyi előzetes kényeztetésben sem szívesen részesítene.
– Most ugye szívatsz? – kérdeztem vissza kiakadva. – Ez valami vicc?!
– Nem! – vágta rá. – De ha visszaszövegelsz, még meg is büntetlek!
– Megbüntetsz? – nevettem fel hisztérikusan. – Mivel? Itt hagysz?
– Azt nem bírnám ki – hangzott a válasza, és megint csak az ajkaimat vette kezelésbe a sajátjával. Egyszerűen felfoghatatlan volt számomra ez az egész, ám közben szégyenletes módon élveztem. – Viszont nem vagy neked vannak cuccaid – itt sejtelmesen nézett rám. – Tudok szerezni egy bilincset, és a szádat is beköthetem, ha nem bírsz csendben maradni.
– Ne merészeld! – fenyegettem meg, de kéjesen végignyalta az ajkait, és otthagyott.
Végül a kezeim, és a szám is fogságba esett, a kiszolgáltatott helyzetem pedig csak folytatódott. Ennek ellenére is gyengéd volt, és épp annyira bántalmazott, hogy az élvezhető legyen, de még mennyire... Alig vártam, hogy birtokoljon, hogy az övé lehessek, de elég váratlanul ért a durva behatolása, szinte égtem, és a kezdeti kellemetlen érzés után, lehunyt szemmel adtam át magamat, a fékezhetetlen gyönyörnek...
-
A történtek után az ágyon hasaltam, ezúttal már megszabadulva az összes béklyótól, ám egy dologra tényleg jó volt, hogy bekötözte még a számat is, nem kellett azon aggódni, hogy valami meghall minket. Teljesen csendben voltam. A hajam a párnán terült el, és éreztem, hogy időnként egy-egy tincs magasra emelkedik. Tudtam, hogy TaeHyung nem bír magával, így kérdő pillantást vettem, a kissé talán fáradtnak kinéző fiúra.
– Bocsáss meg, ha bántottalak! – hajolt közelebb, hogy egy puszit nyomhasson a homlokomra.
– Nem bántottál – ráztam meg a fejem, majd biztatóan rámosolyodtam. – Ilyenre is szükség van.
– Legközelebb mellőzd az efféle felszereléseket, mert kihozza belőlem az állatot – figyelmeztetett szigorúan.
– Ami talán nem is baj – vigyorodtam el, és azt láttam, hogy lehámozza rólam azt a harisnyaszerű darabot, természetesen a magas sarkú után.
– Szörnyű vagy! – viszonozta a mosolyt, és egészen közel húzott magához. – Aludj jól!
– Te is! – Egy utolsó csókra nyújtottam az ajkaimat, de ezúttal hoppon maradtam.
Igaz, nem sértődtem meg, eléggé kimerültnek, és meglepően boldognak éreztem magam, amin mondjuk nem is csodálkoztam, hiszem az akciója, az összes feszültséget kioldotta belőlem, és reméltem, hogy belőle is...
-
Egyedül ébredtem fel... Kicsit sem bántam azt a félpercnyi magányt, legalább összeszedhettem a gondolataimat. Reménykedtem abban, hogy nem leszek tele kék-zöld foltokkal a hevessége miatt, bár nem is bántam, olyan csendben voltam, hogy valójában senki sem tudhatta, mi is történt, mindösszesen YoonGi, akinek beszólása ugyan egy cseppet meglepett. Amint magara vettem a bikinimet, és alaposan végignéztem magamon. Eddig még nem mutattam magamból ilyen sokat, rettegtem attól, hogy a MinWoo-val történt kalandom után még mindig meglátszanak azok a ronda sérülések. Igaz, hogy a lila foltok után, már voltam zöld, majd fokozatosan sárga, most már csak kisebb foltokban látszódtak haloványan a kegyetlenség emlékei. Először be akartam menni a konyhába, magamhoz venni valamilyen élelmet. Döbbenten vettem észre, hogy a nagynéném éppen valami alkot odabent.
– Tudok segíteni? – léptem közelebb hozzá, nem akartam, hogy egyedül szenvedjen ennyi embernek.
– Nem köszönöm – mosolyodott el, de amint meglátta az ujjamon pihenő gyűrűt, elkomorodva kapta el a kezemet.
– Ez mi? – kérdezte azonnal.
– Pont az, aminek kinéz – válaszoltam, talán kissé túlzottan büszkén kihúzva magam.
– Ugye, nem kérte meg a kezed, legalábbis hivatalosan nem...
– De igen, és amint láthatod igent mondtam – vágtam rá. – Mi a baj van ezzel?
– Nem korai egy kicsit?
– Talán igen, de én nem bánom.
– Majd fogod – közölte velem szárazon, mire elkerekedett szemmel néztem rá.
– Miért? – kérdeztem vissza hevesen. – Emlékeztesselek arra, mennyire erősködtél, válasszam őt, és nem JungKookot, most miért visszakozol?
– Mert ez beteges érzelmekre vall – figyelmeztetett megint elővéve a szigorú énjét. – Tudom, hogy szeret téged, és látom rajtad, hogy te is fülig bele vagy esve, de két hónap után ennyire komoly döntést hozni, szerintem felelőtlenség.
– Inkább komolynak mondanám, nem fogunk egy hét múlva összeházasodni, nem kell aggódnod!
– De ha ezt kérné, arra is igent mondanál?
– Nem tartom valószínűleg.
– Nagyon rosszat sejtek, HyeMi, kérlek, fontold meg ezt.
– Mi lenne, ha egyszer nem szólnál bele az életembe? – tettem fel a kérdést meglepően gonosz módon. – Tudom, hogy segíteni akarsz, meg minden, és eddig is sokat segítettél, hálás vagyok az eddigi tanácsaidért, de ezt most ne próbáld nekem megmagyarázni.
– Kétszer már voltam házas, és tudom, hogy a szerelem elmúlik.
– Ezt mondtad, JiHoonnál is? – emlékeztettem a második férjére, akit éppen szörnyű körülmények között vesztett el, pedig őt halálosan szerette.
– Épp ettől akarlak megvédeni, hogy ne járj úgy, ahogy én – szomorodott el. – Az élet, mindig akkor lép közbe, amikor az ember a legkevésbé sem számít rá.
– Akkor ezek szerint nem is éri meg sem szeretni, sem hozzámenni valakihez, sem majd családot alapítani, mert biztos, hogy meghal – summáztam a tényeket, de nem hittem a fülemnek. – Én szeretem Tae-t, és vége. Ha valami történik, akkor ez van, de ki fogok minden egyes pillanatot élvezni, amit csak ad kettőnknek az élet.
– Én nem ezt mondtam, csak túlzottan ragaszkodni nem éri meg – javította ki magát.
– Jól van, akkor mit akarsz? – tettem szét a kezem kétségbe esésemben.
– Add vissza azt a gyűrűt, és szakíts a fiúval – tanácsolta nagyon komoly arccal, de én erre képtelen voltam.
– Nem! – ráztam meg a fejem. – Nem fogok! Ezt felejtsd el!
Ott hagytam, eszem ágában sem volt erről a témáról beszélgetni. Eddig ő volt az egyetlen, aki leginkább a kapcsolatomat díjazta a fiúval, most meg ő az, aki elválasztana tőle, mert komolyabban szeret, mint kellene, már ha van egyáltalán ilyen. Senki és semmi sem tud eltéríteni attól, hogy ne szeressem őt, még akkor is ha lehetőség van arra, hogy egyszer elveszítem, de ha állandóan azon aggódom, hogy mi lesz teljesen elfelejtek élni. Feldúlva léptem ki a partra, ahol a többiek nagy hanggal voltak. El akartam sietni, el szerettem volna bújni, hogy kitombolhassam magam, de amint megláttak, egy erős kéz ragadott meg, és fordított a rögtönzött röplabda pálya felé, melyhez a háló a vízben volt felépítve, és a srácok nagyban röplabdáztak, a majdnem derékig erő vízben.
– Te nem jössz játszani? – kérdezte Rim hatalmas mosollyal az arcán.
Alaposan végignéztem rajtuk, és arra jöttem rá, hogy ez veszett ügy, hiszen Jin és NamJoon alapvetően jóval magasabbak voltak nálam, még maga Rim és EunJi is, tehát nem igazán bírtam abban, hogy ezt a játékot az én magasságomhoz találták ki. Felpillantottam a mellettem álló alakra, aki éppen a vállaimat fogta, és TaeHyung kimondottan helyes arcával találtam magam szemben. Megint eszembe jutott, hogy JiYeon mit is mondott, a szívem pedig az ötlettől is görcsbe rándult. Nem lennék képes otthagyni őt, abba éppen annyira belehasadna a szívem, mint az övé, ez nem éri meg a kockázatot.
– Bocsi, de ezt nem hiszem, hogy az én világom lenne – ellenkeztem azonnal. – Alig vagyok százötvenhét centi, abban a magasságú vízben, még mozdulni sem lennék képen, nemhogy a labda irányába megindulni.
– Ja, tényleg elfelejtettük, hogy te egy kerti törpe vagy! – vigyorodott el YoonGi, aki szintén nem volt egy égimeszelő, de ettől a beszólástól égnek állt a hajam.
Nesze neked, jó modor... Megindultam a fiú irányába, aki meglepődve nézett rám, és kissé hátrálni is kezdett, amint meglátta, hogy mennyire is fel vagyok dühödve.
– Nekem ne ugasson egy olyan alak, mint te – tértem ki magamból olyannyira, hogy a többiek is csak elképedve néztek ránk.
– Jól van, visszavonom! – tette fel a kezét YoonGi megadóan, de az undok vigyor csak nem tűnt el az arcáról.
Nekem viszont nem kellett több, akkora lendülettel és erővel löktem fel a fiút a vállainál fogva, hogy az szépen landolt a vízben.
– Ezt neked, seggfej! – vágtam vissza hevesen, majd tüntetően hátat fordítottam neki, és mint aki jól végezte dolgát, kifelé igyekeztem a habokból.
– Ezek szerint nem lettél eléggé lefárasztva a múlt éjjel – közölte YoonGi szárazan, amint felbukkant a víz alól, fújtatva akár egy ló.
– De képzeld le lettem, sokkal jobban, mintha veled csináltam volna bármit is – heveskedtem, de erre már a társaság szinte már fetrengett a röhögéstől.
Nem néztem vissza, annyira ideges voltam, hogy jelenleg bárki is szólt volna hozzám, akármilyen kedvesen, én akkor is porig alázom...
/TaeHyung/
Kíváncsi lettem volna, miért van ennyire kiborulva. Amikor eljöttem, még édesen aludt, nem is keltettem fel, jobb, ha kipiheni magát, erre tessék, fel van dúlva, olyannyira, hogy agresszívan kitörik magából. Ennek ellenére nagyon élveztem, hogy kiosztja YoonGit, meg érdemelte a sorsát, bár érdekelt volna az is, hogy honnan tudta, mire készülünk az éjszaka folyamán... Visszatérve a múlt estére, rettenetesen szexi volt abban a cuccban, csak épp tényleg nem önmaga. Hát kellett neki annyira sokat szövegelnie meg ellenkeznie, legalább megtanulta, milyen is vagyok, ha teljes mértékben megszabadulok az úriember mivoltomtól... Megvártam, amíg eltűnik a szem elől, és a többiekhez fordultam.
– Menj utána! – tanácsolta JungKook, én csupán bólintottam.
Az
egyik messzebb lévő sziklán üldögélt, és már messziről hallottam, hogy sír. A
fenébe, mégis mi lelhette, hogy ennyire kikészült. Biztos voltam abban, hogy
nem YoonGi miatt borult ki, mert általában hasonló humorérzékkel rendelkeznek,
melyet én gyakran nem is értek, ám most mégis agresszívan reagálta le a
beszólásait, erre pedig még sosem volt példa. Lassan közelítettem meg, és nem
is ültem fel mellé a sziklára, inkább csak a szikla tövére, és hosszú ideig
csak a tenger hullámait néztem, hallgattam a halk zúgását, és élvezettem
szívtam be a víztömeg kellemes sós illatát.
– Elmondod, mi lelt téged? – kérdeztem tőle nyugodt hangon, óvatosan, nehogy véletlenül a nyakamnak ugorjon.
– Nem jössz ide fel? – kérdezett vissza a válasz helyett, így kénytelen voltam feltápászkodni.
Kényelmesen elhelyezkedtem mellette, és döbbenten észleltem, hogy amint a kezem az övéhez ért, véletlenül, ő az ujjaimmal összefonta a sajátjait. Szomorúan nézett rám, de valahogy éreztem, hogy nem fogja elmondani, mi is bántja valójában.
– Ebből nem fogok rájönni semmire – győzködtem, de ennek ellenére sem mondott semmit, csak csendesen zokogott.
Közelebb voltam magamhoz törékeny, és jelenleg eléggé vizes testét, de nem igazán érdekelt. Kötelességemnek éreztem megvigasztalni őt akármi is bántja.
– A nagynéném szerint felelőtlenséget csinálunk – jelentette be hosszas hallgatás után.
– Miért? Amit ő művel, az nem az? – háborodtam fel HoSeokra utalva, aki tizenhét évvel fiatalabb nála... Az nem felelőtlenség?
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Azt mondta, hogy a szerelem elmúlik, és...
– Igen, meg lehet – emeltem meg az állát, hogy a szemébe tudjak nézni. – A szerelem valóban elmúlik, de jobb esetben átalakul valami sokkal mélyebbé, valami olyanná, amit összetartozásnak hívunk, vagy egyszerűen őszinte, és mély szeretetnek... azt hiszem, ez van olyan jó, mint szerelmesnek lenni.
– Talán – ismételte meg az utolsó mozdulatát. – Mondtam neki, hogy nem érdekel, és nem fogunk most összeházasodni, nem kell aggódnia. Azt mondta, hogy nem kellene erőltetnünk a kapcsolatunkat sem... – Ennél a résznél megint könnyekben tört ki, és eldöntöttem, hogy ideje lenne hanyagolnia JiYeont egészen addig, míg meg nem tanul a saját dolgával foglalkozni.
Hosszasan ott voltunk kettesben a sziklán ücsörögve, elég későn is mentünk enni, de ez talán nem is baj. A többiek már beszélgettek, és nagyban nyomták befelé az alkohol tartalmú italokat.
– Azt hittem, hogy ti a szerelemmel fogtok jól lakni! – szólt be YoonGi már megint, de ennek köszönhetően HyeMi újra beindult, és az első sörös üveget felkapva lendült meg felé, hogy az üveg tartalma a fiún landolhasson.
Megállítani nem tudtam, csupán messziről néztem a kirohanását, és kezdtem egyre inkább megijedni tőle. Miért ennyire agresszív? Volt még valami más is, amit a nagynénje mondott, amiért ennyire ki van bukva? Ki kellett derítenem, mert ha ez így marad, lehet, hogy a srácok nem fogják megtűrni őt közöttünk, amit nagyon sajnáltam volna.
-
A további napokat a lány inkább a szobánkban töltötte, nem volt hajlandó enni sem, sőt még egy kis összebújásra sem bírtam rávenni, amit kimondottan furcsálltam. Nem tudtam megvigasztalni... Szinte ki sem mozdult, az ablakból nézte a tengert, amint hullámzik, de közelről sosem nézte meg. Szerintem alig várta, hogy hazamenjünk végre. Sebesen csomagolt be, amikor közöltem vele, pakoljon, megyünk, ő volt az első, aki bevágta a csomagjait a kocsiba. Ezúttal Rimmel és Kookkal mentünk, a lány tele volt élménnyel, szeretett volna HyeMit is bevenni a lelkes beszélgetésbe, de egyetlen pillantással elhallgattatta a húgát.
– Elmondod, mi lelt téged? – kérdeztem tőle nyugodt hangon, óvatosan, nehogy véletlenül a nyakamnak ugorjon.
– Nem jössz ide fel? – kérdezett vissza a válasz helyett, így kénytelen voltam feltápászkodni.
Kényelmesen elhelyezkedtem mellette, és döbbenten észleltem, hogy amint a kezem az övéhez ért, véletlenül, ő az ujjaimmal összefonta a sajátjait. Szomorúan nézett rám, de valahogy éreztem, hogy nem fogja elmondani, mi is bántja valójában.
– Ebből nem fogok rájönni semmire – győzködtem, de ennek ellenére sem mondott semmit, csak csendesen zokogott.
Közelebb voltam magamhoz törékeny, és jelenleg eléggé vizes testét, de nem igazán érdekelt. Kötelességemnek éreztem megvigasztalni őt akármi is bántja.
– A nagynéném szerint felelőtlenséget csinálunk – jelentette be hosszas hallgatás után.
– Miért? Amit ő művel, az nem az? – háborodtam fel HoSeokra utalva, aki tizenhét évvel fiatalabb nála... Az nem felelőtlenség?
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Azt mondta, hogy a szerelem elmúlik, és...
– Igen, meg lehet – emeltem meg az állát, hogy a szemébe tudjak nézni. – A szerelem valóban elmúlik, de jobb esetben átalakul valami sokkal mélyebbé, valami olyanná, amit összetartozásnak hívunk, vagy egyszerűen őszinte, és mély szeretetnek... azt hiszem, ez van olyan jó, mint szerelmesnek lenni.
– Talán – ismételte meg az utolsó mozdulatát. – Mondtam neki, hogy nem érdekel, és nem fogunk most összeházasodni, nem kell aggódnia. Azt mondta, hogy nem kellene erőltetnünk a kapcsolatunkat sem... – Ennél a résznél megint könnyekben tört ki, és eldöntöttem, hogy ideje lenne hanyagolnia JiYeont egészen addig, míg meg nem tanul a saját dolgával foglalkozni.
Hosszasan ott voltunk kettesben a sziklán ücsörögve, elég későn is mentünk enni, de ez talán nem is baj. A többiek már beszélgettek, és nagyban nyomták befelé az alkohol tartalmú italokat.
– Azt hittem, hogy ti a szerelemmel fogtok jól lakni! – szólt be YoonGi már megint, de ennek köszönhetően HyeMi újra beindult, és az első sörös üveget felkapva lendült meg felé, hogy az üveg tartalma a fiún landolhasson.
Megállítani nem tudtam, csupán messziről néztem a kirohanását, és kezdtem egyre inkább megijedni tőle. Miért ennyire agresszív? Volt még valami más is, amit a nagynénje mondott, amiért ennyire ki van bukva? Ki kellett derítenem, mert ha ez így marad, lehet, hogy a srácok nem fogják megtűrni őt közöttünk, amit nagyon sajnáltam volna.
-
A további napokat a lány inkább a szobánkban töltötte, nem volt hajlandó enni sem, sőt még egy kis összebújásra sem bírtam rávenni, amit kimondottan furcsálltam. Nem tudtam megvigasztalni... Szinte ki sem mozdult, az ablakból nézte a tengert, amint hullámzik, de közelről sosem nézte meg. Szerintem alig várta, hogy hazamenjünk végre. Sebesen csomagolt be, amikor közöltem vele, pakoljon, megyünk, ő volt az első, aki bevágta a csomagjait a kocsiba. Ezúttal Rimmel és Kookkal mentünk, a lány tele volt élménnyel, szeretett volna HyeMit is bevenni a lelkes beszélgetésbe, de egyetlen pillantással elhallgattatta a húgát.
Rosszul esett így látni őt, mert el sem akarta mondani, mi a baja van, csak kesergett, és nem szólt semmit. Segítettem neki bevinni a csomagját, pontosabban csak volna, mert kivette a kezemből és még az ajtót is becsukta az orrom előtt. Természetesen nem adtam fel, nekem is volt kulcsom, bejutottam a lakásba, és amint megláttam, hogy a nappali közepén fekszik, és úgy bőg, mint egy kislány, teljesen kétségbe estem. Mi a fene lett az én megállíthatatlan, pimasz menyasszonyommal?
Közelebb vontam magamhoz, de ennyire még sosem láttam sírni, tudni akartam, hogy mi lett vele, bár nem mondott semmit.
– A fenébe is! – csattantam fel dühösen. – Mondd el, mi van, hogy segíteni tudjak!
– Ölj meg, hogy ne kelljen szenvednem – nyögte ki a könnyei között, de csupán hitetlenkedve néztem rá.
– Ugyan már! – legyintettem, miközben még jobban magamhoz szorítottam őt. – Ez ostobaság, és veled akarom leélni az életem, nem pedig a hulláddal.
– Nem költöznél át? – váltott témát, bár még mindig láttam rajta, hogy majd’ megfullad a sírásban. Egyszerűen felfoghatatlan volt számomra ez az egész.
Még órákon át a karjaimban tartottam, hogy megnyugodjon, de annyira nehezen meg, kissé kezdtem belefáradni. Az estét is vele töltöttem, az éjszaka folyamán, gyakran zihálva ébredt fel, mint akit rémálmok gyötörnének, innen kiindulva másnap reggel szörnyű formában álltunk neki a cuccaim összepakolásának. Anyám szinte kitért a hitéből, amikor közöltem vele, elköltözöm. Ordított velem, de nem tudott meghatni, a saját életemet akartam élni, így is közel leszek hozzá, ha valami balul sülne el, vigyázni fogok rá, de szükségét érzem annak is, hogy HyeMi mellett legyek.
Sikeresen beadtuk a jelentkezésünket az egyik egyetemre, és közölték velünk, hogy a felvételi elbeszélgetések lesznek csak, írásbelire nincs is szükségünk, hála a tökéletes érettséginek, de valahogy nem volt az igazi. A lány kezdte visszanyerni a régi mivoltát, amikor véletlenül összefutottunk YoonGival meg a többiekkel a kávézóban, már agresszió nélkül kötözködtek egymással, ám ezt kifejezetten szórakoztatónak véltem. Öröme és oldott hangulata egészen addig tartott, amíg JiYeon meg nem jelent. Láttam rajta is, hogy kissé ki van borulva, vagyis azonnal levontam a következményeket... Összeveszhettek valami nagyon komoly dolgon, és volt egy sanda gyanúm, pontosan min is. De nem értettem, bárkinek is mi köze van a mi eljegyzésünkhöz, hiszen egy csak egy jelkép semmi extra tervem nem volt vele, miért kell egyből kiakadni. Ám az, hogy HyeMi látni sem óhajtja a nagynénjét okoz némi problémát, hiszen ez mindkettőjüknek nagy gondot fog okozni a kapcsolatában. A miénket jelenleg még mélyíti, de ha sokáig tartja ezt a búskomor állapotot, lehet, hogy szünetet fogok kérni, az nagyon nem járja, hogy bele őszülök abba, rájöjjek mikor, mi bántja, és hogyan hozhatnám ki ebből a mély letargiából. Úgy vettem észre, hogy HoSeok is unja JiYeon szeszélyes viselkedését, és gondolom, nehezére esik kezelni ezt. Vannak pillanatok, amikor egyáltalán nem számít, hogy az adott nőszemély milyen idős, az érzelmi labilitás a nőknél nem éppen korhoz kötött, legalábbis véleményem szerint.
Már majdnem készen voltunk a költözéssel, úgy tűnt, hogy anyám csak belenyugszik abba, nem leszek közvetlenül itt, csupán tíz méterre a szemben lévő szomszédban, nem kell nagyon hiányolnia minket, de főleg engem. Talán kissé megorrolt HyeMire, amikor kiderült az ő ötlete volt, talán féltékeny volt, talán irigy, ezt a fajta anyai dolgot viszont akkor sem fogom megérteni, ha akarnám. Miért ennyire összetettek a nők? Az agyamra mentek mindannyian... Döbbenten néztem szét a szobámban, hiszen a bútorok megvoltak, csak a fontosabb cuccaimat cipeltem át, és annyira fáradtnak éreztem magam, hogy hanyatt vágódtam az ágyamon. A lágy mellém bújt, magamhoz öleltem, és tudtam, ezt kell tennem, nekem akkor is mellette van a helyem akárki, akármit is mond. Majdnem este tíz körül lehetett, és annyira mozdulni sem volt kedvem, hogy hihetelen
– Ne maradjunk itt éjszakára? – fordultam HyeMihez kérdő pillantással.
– Alig tíz méterre van az otthonunk! – tudósított a helyzetről, de csak elmosolyodtam. Nagyon tetszett, az otthonunk kifejezés. Az volt a mi titkos kis szigetünk, szinte a szerelmünk szigete... Csak legyen meg az a fránya diploma, kezdjünk el dolgozni, legyen sok pénz, aztán jöhet az esküvő, hogy mindenki szidhasson minket, és aztán végül a gyerekek... Már megint túlbonyolítottam mindent... – Tényleg maradni akarsz? – zavarta meg a gondolataimat a lány kellemes hangja.
– Igen – vágtam rá. – Mozdulni sincs erőm!
– Jól van! – adta be a derekát, majd közelebb hajolt hozzám, hogy kikunyeráljon egy csókot. Na, ebben egyáltalán nem voltam irigy... Szenvedélyesen megcsókoltam, és ugyanilyen hévvel viszonozta azt, de túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy bármi egyében törjem a fejem. – Szeretlek! – mondta határozottan, amint elváltunk egymástól.
– Én is nagyon szeretlek! – válaszoltam, és boldogan hajtottam álomra a fejem.
-
Nem aludhattam sokat, amikor odalentről megint csak zaj hallatszott... Dulakodás hangjára lettem figyelmes, azonnal kipattantam az ágyból, mert amikor anyám sikolyát meghallottam, tudtam, valami van, vagy épp valaki van, és éppen apám az a valaki, aki szegény anyám életére akar törni. Én tudtam, felesleges annyi pénzt beáldozni arra a szemétládára, mert sosem lesz már józan életű. Annyira eltompította az alkohol az agyát, hogy már sosem lesz lépes épp elmével gondolkodni.
– Az apád az? – kérdezte a lány álmos hangon, de közben hátulról átölelte a derekamat, mintha vissza akart volna tartani. Mennem kellett, mert anyunak szüksége volt a segítségemre. Ő nem lesz képes elbánni egy nála jóval magasabb, és erősebb férfival, már ha ezt lehet annak nevezni, főleg hogy retteg tőle. Én nem féltem, és a kell orrba nyomom, sőt, ha arra kényszerülök kapásból megölöm őt.
– Biztos! – vágtam rá, miközben újabb sikoly, és fájdalmas kiáltás hallatszott. – Te maradj idefent!
– Szó sem lehet róla! – vetette ellen, és már egyáltalán nem is tűnt álmosnak. – Ne feledd legutóbb is én voltam az, aki megállította őt.
– Igen, az lehet, de most nem tudni, mi van nála.
– Csak nem ölné meg a saját feleségét vagy a gyerekeit – nézett rám lesokkolódva a lány, akinek még így végszóra is nyomtam az ajkára egy gyors csókot, mintha lenne arra is esély, hogy soha többet nem látom viszont.
– Azt nem lehet tudni, kedvesem! – figyelmeztettem, és amint már nem bírtam hallgatni, ahogyan az a szemét sértegeti azt a nőt, aki ezek után is mindent megtesz érte... Őrület, hogy még nem vált el, és nem kért távoltartási végzést ellene... Ha törvényes lenne, már rég kinyírtam volna, hogy ne rontsa a levegőt, de nem tehetem meg, valahogy nem akarok az életem végéig a sitten rohadni.
Óvatosan
lépkedtem lefelé a lépcsőn, megint a nappali volt a színhelye a csatározásnak,
azon akadtam ki, hogy a húgom nem ébredt fel erre, bár ő nagyon, de nagyon mély
alvó, nála semmi sem elég hangos, hogy felébredjen, de talán így a legjobb.
Anyám még nem került a földre, vagy éppen felállt, ám láttam, hogy az orrából
szinte folyik a vér, és a szeme is fel van kissé dagadva, annyira sajnáltam,
amiért még mindig ragaszkodik egy ilyen szemét alakhoz. Ezért nem értettem
HyeMit sem, hogyan tudott annyi időt kibírni MinWoo mellett, ő is rendszeresen
bántalmazta őt. Láttam azt is, könnyek áztatták anyu gyönyörű arcát, még a
sérülései ellenére is szépnek találtam... De az a szemét csak nem hagyta békén,
akkor léptem közbe, bár előtte HyeMit a lépcső közepére parancsoltam. Onnan nem
mozdulhatott el akkor sem, ha a helyzet még durvábbá válik. Tudtam, nem fog
hallgatni rám, úgy kell elintéznem a dolgot, hogy senkinek se essen
bántódása...
– Hagyd őt békén! – szóltam közbe éppen anyám elé lépve.
Ekkor került elő egy pisztoly, apám zakójának a zsebéből, kis híján felkiáltottam, hogy ez nem lehet igaz. Alig állt a lábán, olyan részeg volt, hogy nemigen tudott magáról, vagyis ha lövöldözni kezd, akkor valaki megsérül, vagy ha jól megy minden elvéti, mert mindenből kettőt lát.
– Ki vele, te ribanc, hogy hívják azt a fiatal szeretődet? – fordult ezzel a borzalmas kérdéssel apám a mögöttem reszkető nőhöz. Anyám betegesen szerette apámat, ezek ellenére is, hogy szeretője legyen, meg kimondottan abszurd.
– A tanítványom, nem a szeretőm – ellenkezett anyu, de nem igazán volt erő a hangjában. Én csak azt hallottam, hogy a férfi kibiztosítja a fegyvert, és tudtam, bármire képes leszek, ha megpróbálja lelőni anyámat.
– Ne hazudj nekem! – ordított apám, mire éreztem, hogy lassacskán elönt a düh. Hihetetlen önuralommal rendelkeztem az élet minden területén, legyen szó akárkiről az életemben, de nála nagyon hamar fel szokott bennem menni a pumpa, és azzal egyáltalán nem fog jól járni. Ott álltam, sziklaszilárdan és nem mozdultam...
– Hé! – emeltem fel a hangom. – Igazat mond!
– Téged nem kérdeztelek, te hálátlan! – vágott vissza, mire ökölbe szorítottam a kezem, hogy bevihessek neki egy jobbost, úgy éppen az arca közepébe. – Gyerünk, ki vele!
– Csak a tanítványom, ugye tudod, hogy újra tanítok! – szólalt meg a nő a hátam mögött, a hangja még mindig remegett a félelemtől, én pedig az idegtől.
– Az igazat akarom! – erősödött a férfi, ám erre nem volt jó válasz, ha igent mond, akkor azért lövi le, ha meg nemet, akkor meg az igazat sem fogja elhinni...Egyáltalán minek mondani bármit is...
– De ez az igazság! – szúrtam közbe ridegen, de azért ugrásra készen álltam.
– Rossz válasz! – Ennyi volt apám utolsó felelete, mielőtt meghúzta a ravaszt.
A másodperc tört része alatt játszódott le az egész, én egyetlen dolgot éreztem csak, egy kicsiny törékeny testet, ami a karjaimba omlik, erős vattacukor illatot, és a vér fémes szagát. Ezt a kezemen is éreztem, amikor végre kinyitottam a szemem, éppen HyeMit tartottam a karjaimba, és az a golyó, amit hivatalosan anyámnak szántak, bár úgyis kitaláltam volna valamit, hogy ne legyen bajom, ugyan akkor jött volna egy újabb, és egy újabb... Ebből a helyzetből csak holtan kerülhettem volna ki, de jött ez a pici lány, hogy megmentsen.
– Omma! – ordítottam ezúttal én anyámra. – Hívj egy mentőt, de baromi gyorsan.
Nem hallottam a választ, és nem figyeltem arra sem, hogy apámmal, azzal a szeméttel mi van, mert ájultan esett össze alig fél méterre tőlem, hála öcsém okos közbelépésének. Nem tudtam, hogyan került oda, de soha életemben nem voltam, ennyire hálás TaeMin felbukkanásának..
– Miért őt lőtte le? – térdelt le mellém, miközben a könnyeimmel küszködve tartottam a karjaimban HyeMi szinte élettelen testét.
– Engem akart – feleltem, de nem vettem le a szemem, szívem hölgyéről. Éppen a hátában végezte a golyó, és olyan szintű vértócsa terült el mellette, hogy kezdtem rosszul lenni tőle.
– Vagyis ő... – nézett rám elkerekedett szemmel az öcsém.
– Igen, engem mentett meg, de minek... – Aish! Miért éppen velem történik mind ez?
Történések felgyorsultak körülöttem. Láttam a fényeket, a vörös és kék fényeket, a rendőröket, és a mentősöket, ám nem engedtem el HyeMit egyetlen másodpercre sem. Az egyik mentősnek kellett kihámoznia a szorításomból, hogy egyáltalán meg tudja nézni milyenek az életfunkciói. Tudtam, válságos az állapota, de arra nem voltam képes, hogy velük menjek. Riasztani akartam a többieket. Félszemmel azt láttam, ahogy anyámat is ellátják, bár már ott vannak a rendőrök, hogy kikérdezzék, sőt öcsémet is, én annyira messzire akartam lenni ettől a helytől, hogy őrület. Az emeletre siettem a telefonomért, sebesen előkerestem egy másik felsőt, mert ami rajtam volt, éppen a lány vérében úszott, majd amilyen gyorsan csak lehetett, leléptem. A kezemben a telefonnal hagytam el a házat, és még az utcán felhívtam Jint, hogy kellene egy fuvar. Először nem tetszett neki, hogy ilyen későn, az éjszaka közepén kérek fuvart, de amint meghallotta, mi is történt, tíz percet kért.
Nagyon nem akartam neki elmesélni mindent, csak az alapvető tényeket, mert az, hogy az én életemet mentve, feláldozta a sajátját, még nekem is sokk volt. Tudtam, hogy szeret, de azt nem gondoltam, ennyire... Kifejezetten gyorsan beérünk a kórházba, és amint elnavigáltak minket a sürgősségi részlegre, szinte rohanva mentem oda. Láttam, ahogyan gépekre kapcsolva az életérét küzdenek, amint beszállítják a műtőbe, és megint annyira tehetetlennek éreztem magam. Szerettem volna elszökni a világ végére, hogy ne leljen rám senki. Közben befutottak a többiek is, aki éppen annyira nem hitték el a történteket, mint én. Sokan vártunk, hogy híreket kapjunk, de amikor a hosszú sípoló hang megcsapta a szívemet, felkészültem a legrosszabbra... Sokáig hallottam, amint sípol, és egyre kevesebb reményt éreztem... A könnynek majd’ megfojtottak, de nem engedhettem ki magamból így a fájdalmat, hiszen a pasik nem sírnak, vagy csak akkor, ha senki sem látja őket. Az orvos szomorú arccal lépett ki, én pedig felpattantam, hogy pontosan hallhassam, mit mond, bár ne tettem volna...
– Fogadják őszinte részvétemet! – Ennyit mondott, de tudtam, hogy vége...
Térdre estem, amint a doki vissza akart menni a helyiségbe, én még látni akartam utoljára, hogy búcsút vehessek tőle.
– Láthatnám egy pillanatra? – könyörögtem a dokinak, aki megrázta a fejét, és így szólt: – Sajnálom, de ez most nem lehetséges, elég rossz állapotban van, majd meglátom, hogy mit tehetek.
– Már nem mindegy! – emeltem fel a hangom hevesen
– TaeHyung! – tette a kezét a vállamra YoonGi, és most ő is hanyagolta a cinizmusát, szinte láttam a fájdalmat a szemében, elvesztette a vitapartnerét. – Majd később láthatod!
– Most akarom, miattam halt meg, miattam! – Úgy üvöltöztem vele, mintha ő tehetett volna róla, hogy HyeMi nincs többé... Azt a lány, akiért végre érdemes volt felébrednem, egyáltalán élnem, feláldozva magát értem.... meghalt.... nem, nem, nem, nem... ez biztos, hogy csak egy álom, egy rémálom, lehunyom a szemem, és mire kinyitom, itt lesz velem az a törékeny, csöppnyi lány, aki eddig a létem értelmét adta.
– Hagyd őt békén! – szóltam közbe éppen anyám elé lépve.
Ekkor került elő egy pisztoly, apám zakójának a zsebéből, kis híján felkiáltottam, hogy ez nem lehet igaz. Alig állt a lábán, olyan részeg volt, hogy nemigen tudott magáról, vagyis ha lövöldözni kezd, akkor valaki megsérül, vagy ha jól megy minden elvéti, mert mindenből kettőt lát.
– Ki vele, te ribanc, hogy hívják azt a fiatal szeretődet? – fordult ezzel a borzalmas kérdéssel apám a mögöttem reszkető nőhöz. Anyám betegesen szerette apámat, ezek ellenére is, hogy szeretője legyen, meg kimondottan abszurd.
– A tanítványom, nem a szeretőm – ellenkezett anyu, de nem igazán volt erő a hangjában. Én csak azt hallottam, hogy a férfi kibiztosítja a fegyvert, és tudtam, bármire képes leszek, ha megpróbálja lelőni anyámat.
– Ne hazudj nekem! – ordított apám, mire éreztem, hogy lassacskán elönt a düh. Hihetetlen önuralommal rendelkeztem az élet minden területén, legyen szó akárkiről az életemben, de nála nagyon hamar fel szokott bennem menni a pumpa, és azzal egyáltalán nem fog jól járni. Ott álltam, sziklaszilárdan és nem mozdultam...
– Hé! – emeltem fel a hangom. – Igazat mond!
– Téged nem kérdeztelek, te hálátlan! – vágott vissza, mire ökölbe szorítottam a kezem, hogy bevihessek neki egy jobbost, úgy éppen az arca közepébe. – Gyerünk, ki vele!
– Csak a tanítványom, ugye tudod, hogy újra tanítok! – szólalt meg a nő a hátam mögött, a hangja még mindig remegett a félelemtől, én pedig az idegtől.
– Az igazat akarom! – erősödött a férfi, ám erre nem volt jó válasz, ha igent mond, akkor azért lövi le, ha meg nemet, akkor meg az igazat sem fogja elhinni...Egyáltalán minek mondani bármit is...
– De ez az igazság! – szúrtam közbe ridegen, de azért ugrásra készen álltam.
– Rossz válasz! – Ennyi volt apám utolsó felelete, mielőtt meghúzta a ravaszt.
A másodperc tört része alatt játszódott le az egész, én egyetlen dolgot éreztem csak, egy kicsiny törékeny testet, ami a karjaimba omlik, erős vattacukor illatot, és a vér fémes szagát. Ezt a kezemen is éreztem, amikor végre kinyitottam a szemem, éppen HyeMit tartottam a karjaimba, és az a golyó, amit hivatalosan anyámnak szántak, bár úgyis kitaláltam volna valamit, hogy ne legyen bajom, ugyan akkor jött volna egy újabb, és egy újabb... Ebből a helyzetből csak holtan kerülhettem volna ki, de jött ez a pici lány, hogy megmentsen.
– Omma! – ordítottam ezúttal én anyámra. – Hívj egy mentőt, de baromi gyorsan.
Nem hallottam a választ, és nem figyeltem arra sem, hogy apámmal, azzal a szeméttel mi van, mert ájultan esett össze alig fél méterre tőlem, hála öcsém okos közbelépésének. Nem tudtam, hogyan került oda, de soha életemben nem voltam, ennyire hálás TaeMin felbukkanásának..
– Miért őt lőtte le? – térdelt le mellém, miközben a könnyeimmel küszködve tartottam a karjaimban HyeMi szinte élettelen testét.
– Engem akart – feleltem, de nem vettem le a szemem, szívem hölgyéről. Éppen a hátában végezte a golyó, és olyan szintű vértócsa terült el mellette, hogy kezdtem rosszul lenni tőle.
– Vagyis ő... – nézett rám elkerekedett szemmel az öcsém.
– Igen, engem mentett meg, de minek... – Aish! Miért éppen velem történik mind ez?
Történések felgyorsultak körülöttem. Láttam a fényeket, a vörös és kék fényeket, a rendőröket, és a mentősöket, ám nem engedtem el HyeMit egyetlen másodpercre sem. Az egyik mentősnek kellett kihámoznia a szorításomból, hogy egyáltalán meg tudja nézni milyenek az életfunkciói. Tudtam, válságos az állapota, de arra nem voltam képes, hogy velük menjek. Riasztani akartam a többieket. Félszemmel azt láttam, ahogy anyámat is ellátják, bár már ott vannak a rendőrök, hogy kikérdezzék, sőt öcsémet is, én annyira messzire akartam lenni ettől a helytől, hogy őrület. Az emeletre siettem a telefonomért, sebesen előkerestem egy másik felsőt, mert ami rajtam volt, éppen a lány vérében úszott, majd amilyen gyorsan csak lehetett, leléptem. A kezemben a telefonnal hagytam el a házat, és még az utcán felhívtam Jint, hogy kellene egy fuvar. Először nem tetszett neki, hogy ilyen későn, az éjszaka közepén kérek fuvart, de amint meghallotta, mi is történt, tíz percet kért.
Nagyon nem akartam neki elmesélni mindent, csak az alapvető tényeket, mert az, hogy az én életemet mentve, feláldozta a sajátját, még nekem is sokk volt. Tudtam, hogy szeret, de azt nem gondoltam, ennyire... Kifejezetten gyorsan beérünk a kórházba, és amint elnavigáltak minket a sürgősségi részlegre, szinte rohanva mentem oda. Láttam, ahogyan gépekre kapcsolva az életérét küzdenek, amint beszállítják a műtőbe, és megint annyira tehetetlennek éreztem magam. Szerettem volna elszökni a világ végére, hogy ne leljen rám senki. Közben befutottak a többiek is, aki éppen annyira nem hitték el a történteket, mint én. Sokan vártunk, hogy híreket kapjunk, de amikor a hosszú sípoló hang megcsapta a szívemet, felkészültem a legrosszabbra... Sokáig hallottam, amint sípol, és egyre kevesebb reményt éreztem... A könnynek majd’ megfojtottak, de nem engedhettem ki magamból így a fájdalmat, hiszen a pasik nem sírnak, vagy csak akkor, ha senki sem látja őket. Az orvos szomorú arccal lépett ki, én pedig felpattantam, hogy pontosan hallhassam, mit mond, bár ne tettem volna...
– Fogadják őszinte részvétemet! – Ennyit mondott, de tudtam, hogy vége...
Térdre estem, amint a doki vissza akart menni a helyiségbe, én még látni akartam utoljára, hogy búcsút vehessek tőle.
– Láthatnám egy pillanatra? – könyörögtem a dokinak, aki megrázta a fejét, és így szólt: – Sajnálom, de ez most nem lehetséges, elég rossz állapotban van, majd meglátom, hogy mit tehetek.
– Már nem mindegy! – emeltem fel a hangom hevesen
– TaeHyung! – tette a kezét a vállamra YoonGi, és most ő is hanyagolta a cinizmusát, szinte láttam a fájdalmat a szemében, elvesztette a vitapartnerét. – Majd később láthatod!
– Most akarom, miattam halt meg, miattam! – Úgy üvöltöztem vele, mintha ő tehetett volna róla, hogy HyeMi nincs többé... Azt a lány, akiért végre érdemes volt felébrednem, egyáltalán élnem, feláldozva magát értem.... meghalt.... nem, nem, nem, nem... ez biztos, hogy csak egy álom, egy rémálom, lehunyom a szemem, és mire kinyitom, itt lesz velem az a törékeny, csöppnyi lány, aki eddig a létem értelmét adta.
Bár nálam sokkal jobban senki sem lehetett... Feltápászkodtam a térdelő helyzetemből, és ezúttal az apám iránti gyűlölet hevesebb volt, meg akartam őt verni addig, amíg mozog, megköszönni neki, hogy tönkre tette az életemet, hogy elvett tőlem mindent. Bár tudtam, addigra elviszik a rendőrök, nekem pedig még akkor is szembe kell vele néznem... Tudtam, nem éri meg, HyeMit semmi, és senki nem hozhatta vissza. Úgy rohantam ki a kórház épületéből, hogy szinte porzott utánam még a járólap is.
Éreztem, ahogy a hiány, és az, hogy majdnem az én karjaimban halt meg, teljesen elveszi az eszemet... Felfoghatatlan volt számomra, hogy mindez valóban megtörtént...
Hazamentem...
Pontosabban, csak egykor volt otthonom... Már nincs olyanom...
Ott, ahol nincs többé a szívem hölgye, már az én életemnek sincs semmi értelme...
És éppen ott, ahol nem rég még ő sírta ki a lelkét, átadtam magam a könnyek hatalmának, és szégyen, nem szégyen... sírtam...
Meg akartam szabadulni mindentől, minden emlékemtől, de annyira szerettem őt, hogy ettől mély, és mindent elsöprő érzéstől képtelen voltam... Eszembe jut a hangja, a nevetése, az ölelése, a csókjai, ő maga...
És én oly’ egyedül voltam ott a kínok között, egy széttépett jövővel, egy megperzselődött álommal, és egy apró kicsiny darabokra tört, szinte összezúzott szívvel...
Így adtam át magam a végtelen magánynak...
VÉGE
---------------------------------------------------------------------
(Vagyis
csak majdnem...)
Először
is szeretném megköszönni az olvasást, és hogy sokak véleményeztek is, nekik
külön köszönet jár. :D Ugyan hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem volna
nagyobb olvasottságnak, bár én azt vallom, hogy részben magamnak is írok, nem
csak a közönségnek, de tényleg hálás vagyok azoknak, aki időt szakítottak az
írásom olvasására. Köszönöm! :D
Mint
említettem tervben volt a folytatás... vagyis van is... Az „Emlékezz rám!”címet
szerettem volna neki adni, de már láttam, hogy van ilyen címmel, így végül a „Megszállottság”
címen fog futni. Nyitni fogok egy új blogot neki, hogy igazodjon a komorabb
hangvételhez, de az is ennyire egyszerű lesz, mint ez volt... Remélem, ez nem
veszi el a kedvet az olvasástól, és magától a történettől...
Nos,
akkor jöjjön a rövid ismertető a folytatáshoz...
Megszállottság
Hőseink
kilenc hónappal később újra találkoznak (hogy ki és miért titkoltatta, vagy
titkolja, hogy HyeMi életben, már az első részben kiderül, addig lehet agyalni),
de a lány amnéziás, és nem emlékszik semmire. Egy másig srác felbukkanása miatt
Tae a lány iránti csillapíthatatlan szerelme miatt rögeszméssé válik
olyannyira, hogy attól sem riad vissza, hogy éppen NaRival szövetkezzen, vagy
épp veszélybe sodorja szíve hölgyét, hogy minél hamarabb emlékezzen rá. Ám a két főhős
kötött történt váratlan esemény miatt, HyeMinek nem csak azzal a rengeteg
összeesküvéssel, galádsággal kell megküzdenie önmaga és az emlékei keresése
közben, hanem meg kell mentenie saját, sőt TaeHyung életét is...
A folytatás ezen a linken található: http://osessionbts.blogspot.hu/2016/09/1-fejezet-eletem-kilenc-honapja.html
Egyelőre
nem tudom, hogy mikor lesz kész az első rész, mert kissé hiányos még a
történet, de a főbonyodalmak, és meglepő csavarok megvannak, meg persze a befejezés...
Ennek kellemes befejezést tervezek, meg nem igazán tervezem húsz vagy huszonöt
résznél többre, de majd meglátjuk, hogyan sikerül, meg milyen lesz... Ha valaki
érdekelne, az szóljon... :D
